Sziasztok! Nos, újra egy oneshottal jöttem, ezúttal egy kissé másabb témában, mint az eddigieket írtam. A Porcelain and The Tramps egyik dalát hallgattam, amikor is ihletet kaptam ehhez. Sokáig veszekedtem magammal, hogy nos, meg merjem-e ezt írni, vagy nem, de végül rávettem magamat örömre, vagy nem. Majd ti eldöntitek. Itt a szám, ajánlani tudnám, hogy hallgassátok meg közben :) Én személy szerint minden dalukat imádom.
https://www.youtube.com/watch?v=jM72877FfXw
Puszillak benneteket, jó olvasást kívánok!
Raven Agrippa
“You don’t have to like me
Cause I don’t like you
You’re too baige to knock me, black and blue…
I WANT IT BLACK AND BLUE!
I want a boy who tastes like whiskey and cigarettes
So who’s it gonna be?
Who’s gonna be next?”
...Hangzottak az ismerős sorok a bár-személyzet öltözője falai közt. A dal ütemét sóhajok törték meg, halk léptek az ugyan csikorgó, régi parkettán. A kis égőkkel körülvett tükörbe nézett. Olyan rémesen érezte magát. Tudta, hogy ha édesanyja és édesapja élne, most biztosan nem lennének büszkék rá. Sőt… De ha egyszer nem talált más munkát… Ha egyszer muszáj volt ezt csinálnia.
Nem akarta ezt. De mit nem akart még? Éhenhalni és hajléktalannak lenni. A főnöke kaját, lakást, italt biztosított neki minden nap. Élhető életkörülményei voltak, ahhoz képest, hogy a hely és a főnök mennyire gazdag is volt. A lakás ugyan a 6. emeleten volt és kicsi, piszkos hely volt, viszont neki tökéletes. Jobb volt, mintha a híd alatt fagyoskodott volna a Londoni télben. Bár a többi évszaknak sem örülhetett volna. Igazság szerint sajnálta azokat az embereket, akiknek volt választása, de magát is. Sokszor inkább azt választotta volna.
Itt nem arról van szó, hogy a főnöke ne lett volna kedves ember. Duci volt, szeme alatt mindig ott voltak azok a bizonyos nevetőráncok, gyönyörű kislánya volt, akivel gyakran játszott, a felesége is remek nő volt. Itt a munkáról volt szó. Más világot élünk. Az állam megszabta, hogy mennyi pénzt kaphat egy ilyen munkáért, hát annyit is kell adnia.
És akkor jöhet a kérdés. A tökéletes, gazdag embereknek való hely bárpultja mögött állt? Nem. Annál valami sokkal rosszabb állást kapott.
A Kék Lagúna bár. Egy melegbár a tehetős polgároknak a környéken. A legjobb hely Londonban. És ő, ő pontosan az esti műszak ‘javát’ végezte. Táncos volt.
Lassan itt volt az idő, a nem éppen nyugtató -ugyan beletörődtető, hogy ezt kell csinálnia- zenét sugárzó gépezetet kikapcsolva húzta magára cipőit, utolsó könnycseppeit kitörölve égkék szemeiből, fájdalmas és óriási sóhajtással lépett ki a szobából. Itt az idő. Már a folyosón hallotta a részegek kiabálását, a dübörgő zenét, mitől gyomra gombostű méretűre zsugorodott. Már él éve dolgozott itt, de még mindig nem tudta megszokni azt a légkört, amit a hely teremtett, s még valamit. Amit minden este csináltak vele.
Kilesett a függönyök mögül, s mást sem látott, csak italtól bűzlő, cigarettázó, egymással nevetve ordító részegeket a színpad melletti bárszékeken ülni. Voltak köztük sármos, ügyvédnek kinéző faszik, ám totálisan nem az ő esetei, voltak kövérebb alakok is. Mint minden nap. Voltak akik már törzsvendégnek számítottak, Louis úgy ismerte őket és a szokásaikat, akár a saját tenyerét, de voltak olyanok is, akiket életében először látott. Szemeivel végigmérte a társaságot. Egy-két új öltönyös fickó, nem túl részegek, de kótyagosak. Egy kövér férfi mellette egy kisebb fiúval, kit láncon tartott. Te szent ég. És… Egy fiatal fiú. Talán egykorú vele. Talán fiatalabb valamicskével. Göndör fürtjei gyönyörűen keretezték arcát, egy pohár whiskeyt tartott vékony, hatalmas, kissé dudorodó erekkel és tetoválásokkal tarkított kezében. Szemei smaragdzölden csillogtak, nem látszott részegnek, de biztosan volt már benne pár pohár.
“Sok sikert, Louis.” Szólt egy mélyebb hang mögüle, amely a frászt hozta rá.
“Elliot, könyörgöm, ne csináld ezt.” Szólalt meg remegő hangon, s ez volt az a pont, ahol örült, hogy a munkájához nem igazán kell beszélnie. Hacsak nem kérik rá.
“Ne parázz, tudod, hogy itt vagyok, ha túlságosan elfajulnak azok a seggfejek.” Ölelte át egy percre a tetovált, vékony, mégis izmos fiú. Ő volt az egyik biztonsági, ki tulajdonképpen arra ügyelt, hogy az előbb említettel kapcsolatosan ne fajulhassanak el túlságosan a dolgok. Bár természetesen voltak dolgok, amiket nem tudott megakadályozni, bármennyire is szerette volna megóvni a mára legjobb barátját.
“Köszönöm. Hálás vagyok érte.” Erőltetett egy hamiskás mosolyt magára egy bólintással mielőtt a színpadra lépett volna. Egy pillanatra csend támadt a beszélgetéstől és nevetéstől hangos emberek közt körülötte, minden szem rászegeződött, mielőtt a munkájába kezdett volna, az emberek pedig újra kiabálni kezdtek, de ezúttal neki, pénzt dobáltak a színpadra, melyet néha felkapkodott. Olyanok is voltak, akik ruhája különböző darabjait arrébb húzva oda tömködték be a bankókat. Belül már régen ordított, könyörgött, hogy hagyják abba. Az arcokat, cselekedeteket bámulta, miközben folytatta. Az a srác. Az a göndör… Semmit sem csinál, csak bámulja néha a poharába kortyol, gyűrűi koccannak az üvegen, a cigaretta füst lágyan száll dús ajkai közül. Louis nagyot nyelt. Te szent ég. Minden perccel egyre jobban rettegett. Ki lesz a következő? Ki következik ma, hogy ismét darabokra törje az ígyis, minden egyes nappal több celluxxal rögzített szívét? És nem utolsó sorban testét.
Drága istenem, add meg, hogy nem az a kövér ember a pórázra vert fiúval. Mondd, hogy nem kell ő is!
Kezdett lejárni a színpadon tölthető ideje, s tudta, hogy ez után még el kell hagynia azt, ismerkednie emberekkel. Csak végeznie a napi dolgát. Ezúttal átnézett azokon, akik őt bámulták, a bárpult mellett iszogatókat nézte, a terület másik felében a táncolókat. Milyen remek lett volna, ha ő is felhőtlenül tudott volna szórakozni. Nem pedig… Így. Szerencsére legalább az a luxus megadatott neki, hogy a munka második felére már olyan ruhában ment ki, amilyenben ő akart. Gyorsan sietett ki a színpadról, a pénzt, melyet szerzett eldugta egy kis ládába, ahová mindig gyűjtötte azt. Szíve hevesen vert, gyomra még mindig idegesen szúrt. Miért? Miért miért miért? Sietve dobálta le a cuccait, melyeket mindig is szennyezettnek, piszkosnak talált. Utálta őket, de a kötelesség persze nagy úr. A fehér pólójáért és farmer ingéért nyúlt, szűk, fekete nadrágot rángatott magára és egyik kedvenc VANS cipőjét. Ez után a hajzselé következett, párszor végigfuttatta nedves haján ujjait, mielőtt ezúttal egy másik ajtónál tért le a folyosón, hogy ne a színpadon, hanem az mellett lyukadjon ki.
A józanabbak beszéltek hozzá, gratuláltak a nyújtott show-hoz és bókolni kezdtek neki, míg a részegek arcába hajolva lehelték bele az undorító alkohol szagát, cigaretta füstjét. Szemével az előző fiút kereste. Azt a kis göndört. Már nem ült a széken, mint az előbb. Gondolta, jobb dolga akadt, vagy csak egyszerűen hazament.
Valaki megérintette a vállát. Megszokhatta volna már, mégis megrezzent az érintés alatt, lassan fordult hátra, hogy egy nála jóval magasabb személlyel találja szembe magát. Igen, pontosan őt kereste.
“Szia.” Köszönt mély, rekedtes hangján, nem esett nehezére túlkiabálni a tömeget.
“Uhm… Hello.” Szólalt vissza az alacsonyabb, majd egy kezet ajánlottak fel neki.
“Harry Styles.”
“Örvendek. Louis Tomlinson.” Rázta meg a neki felajánlott, hatalmas kezet. Igazság szerint meglepte a mérete, a hosszú ujjak. Munka közben valahogy nem tűntek ekkorának.
Beszélgetésbe elegyedtek, s a zavaró légkör ellenére minden nyugodtnak tűnt, csak kettejük számára. Ritka eset volt, hogy megszakította őket 1-2 részeg alak, de a göndör szinte ösztönszerűen zavarta el az összeset a másik közeléből. Mintha csak az ő, saját tulajdona lenne.
“És… Vár valaki otthon, feleslegesen tartalak fel?” Kérdezte, miközben egy újabb cigarettára gyújtott, bár a dobozt odatartotta az alacsonyabbnak is. “Egyébként kérsz egyet?”
“Megköszönném, valóban.” Válaszolt kihúzva egy szálat, majd mikor kezébe kapta a gyújtót meggyújtotta azt a szájában, beszívta, majd hosszan kifújta a füstöt válasz adás előtt. “Nem. Senkim sincsen. Talán akkor nem is itt dolgoznék.”
“Jogos. Van kedved átjönni éjszakára hozzám?”
Micsoda burkolás. Ha valaki meg akarta eddig fektetni, akkor csak úgy elrángatta, nem udvariasan feltette a kérdést, hogy akar-e menni, főleg, hogy az ellenkező szélsőséges eset is megvolt, aki ott helyben sajátította ki testét. Bár lehet, hogy ugyanaz lenne a vége, ha nemet válaszolna.
“Örömmel.” Nyögte halkan, újra a szájába véve a káros szálat.
“Remek.” Morogta az orra alatt válaszát a másik fél, ki épp kifújta a füstöt.
*****************
A taxi egy olyan utcában állt meg, ahol Louis még életében nem járt. Már az úton csodálta a hatalmas, puccos házakat. Díszesek voltak, minimum 2 emelettel rendelkeztek és hatalmasak voltak. Nagyobbak, mint amit valaha álmodott. Aztán végül úticéljukat elérve egy fehér-krém színű ház előtt állapodtak meg. Kerítése vasból készült, gyönyörű fehér színű, amint a hold fénye csillogott rajta. Lenyűgöző látványnak találta. Harry nem siettette. Nem hisztizett, hogy jöjjön már, furcsállta, de meghagyta neki a lehetőséget, hogy megcsodálhasson kívülről mindent, mielőtt még bevezette volna a házba. A tágas tér, drága bútorok és festmények ismételten elbűvölték. Az a pucc, amit ott látott… Szinte ki sem nézte volna az ugyan ápolt, gyönyörű fiúból. Aki mint kiderült, egyébként valóban, két évvel fiatalabb is volt nála, 20 éves volt. Hümmögve csodálta a tárgyakat, a helyiségeket, az összes berendezési tárgyat, míg az emeletre értek. A hálószoba gyönyörű volt és tágas. Világos almazöld csábító falak, középen valami fehéres-ezüstös színű tapéta csíkkal elválasztva. A plafonról ízléses csillár lóg le, a bútorok fehérek, a hatalmas francia ágy gyönyörűen bevetve, a falhoz és a bútorokhoz illő színekben pompázó ágyneművel. A két éjjeliszekrényen szintén gyönyörű, zöldes színű lámpák álltak, mellettük könyv, egy pohár víz foglalt helyet.
“Látom… Szereted a zöldet…” Makogta halkan még mindig az első transzba esve, a ház tulajdonosából ezzel egy halk kuncogást kiváltva.
“Mondhatjuk úgy is.” Válaszolt az ágyára ülve, majd maga mellé invitálta a még ácsorgó Louist is. Az idősebb fiú engedelmesen lépkedett oda, majd ült le mellé még mindig rácsodálkozva.
“Csak nem ritkán jársz ilyen helyen?”
“Igazság szerint… De.”
“Oh.” Hangzott a rövid válasz a göndör felől, mielőtt egymásra pillantottak volna. Tekintetük elveszett a másikéban, eszeveszetten kerestek egy menekülő utat, meglepő módon mindketten. Harry elveszett a gyönyörű, tengerre emlékeztető íriszekben, Louis pedig hasonlóan a smaragd gyönyörűségére emlékeztető szempárban. Lassan közeledtek egymáshoz, mielőtt ajkaik összeforrtak. Kínzó forróság lepte el a szobát mindkettejük részéről. Nem tartott túl sokáig, mire nyelveik vad táncot kezdtek el járni azon a holdfényes éjszakán. Harry nagy kezével lefelejtette Louis ingét, a visszafelé irányban pedig feljebb húzta a fehér pólóját, de nem rángatta át a fején. Egyenlőre megelégedett ennyivel, amit a ruhadarabok tulajdonosa furcsállt is. Két kezével öntudatán kívül túrt bele azokba a gyönyörű, hosszú göndör fürtökbe, szántotta végig őket ujjaival többször is, s már fel sem tűnt neki, mikor a csók egy pár másodperces szünetében a pólója is lekerült róla.
Sosem érezte még így magát aktus előtt. Hogyan is érezhette volna? Vagy a részegek szájszagát, bagószagát kapta meg, vagy egyáltalán azt sem, csupán letépték a ruháit, kisajátították maguknak és ott hagyták, vagy hasonlók. Ellenben ő. Igaz, a whiskey íze, valamint a cigarettáé egy kissé érződött leheletén, csókján, de Louis ezt egyáltalán nem bánta. Apró kezeivel levette a közvetlenül mellette ülő felsőjét, kezeit összefonta a tarkóján, miközben az felállt, s végre, elsőnek hosszabb időre megszakítva csókjukat döntötte hátra az ágyon, hogy felé mászhasson, nyakát, állcsontját, füle mögötti részt lephesse el apró, nedves csókokkal, szívásnyomokkal. Elégedetten sóhajtozott, jó érzés lepte el hasa alját, a régen nem látott, döglöttnek vélt pillangók is kezdtek éledezni. Ez után a mellkasa következett, majd szépen lassan mellbimbói is. Ajkait egyre bátrabb nyüszítések hagyták el, mikor a göndör lebontotta róla nadrágját, alsóján keresztül simított merevedésére.
Már megtanulta, hogy azoknál az idióta fószereknél neki sem szabad haboznia. Harry sliccéért nyúlt, fel próbált ülni, ellenben az visszanyomta.
“Louis, lazulj el. Majd én elintézem.” Mondta lágy, rekedt hangon, a szemébe nézett, mielőtt hasát, köldökét puszikkal lepte el, ez után a v-vonalához térve, fogaival lejjebb húzva róla a boxert, szabad kezével a saját nadrágjától is megszabadította dudorodó férfiasságát. Louis mindent végignézett azokkal a gyönyörű kék szemekkel, elraktározta magában az információkat. Ki ez az ember? Ki ő, aki nem egy érdektelen, csak saját magának jó szexuális tevékenységet akar, hanem neki jót?
Miközben ezeken gondolkozott nem vette észre, hogy a göndörke tagjára markolt, már csak akkor, mikor fejni kezdte azt. Apró nyögések, sóhajok hagyták el ajkait, ugyan azt a másik fél egy újabb csókkal félig betapasztotta. Egy percre sem hagyta abba férfiassága kényeztetését, míg két kézzel meg nem fogta combjait, hogy felemelje azokat. Louis már ekkor kapkodta a levegőt, szíve hevesen kalimpált. Egy ideig figyelte a göndör cselekedeit, majd inkább összeszorította a szemeit. Harry óvatosan húzta szét fenekét, majd nyálazta be saját ajkait, végül pedig nyalogatni kezdte bejáratát. A rekedt sóhajok, apró nyögések csak erősödni látszottak, mikor egy ujját is testébe nyomta. Louis megremegett, teste megfeszült az érzésre. Éppen ez volt az oka, hogy Harry felhajolt hozzá, csókot lehelt az ajkaira, míg hagyta, hogy szokja az érzést, s később kezdte el ujjazni, második ujját lassan adta hozzá, ollózott, behajlította őket, hogy egyszerűbb legyen.
Mikor kihúzta az ujjait Louis egyfajta ürességet érzett. Amolyan furcsa hiányt, míg a dominánsabb fél valamit előhúzott a fiókból, egy apró ezüst csomagolást, óvszert. Fogával tépte le annak tetejét, saját alsónadrágjától is megszabadítva magát, gyakorlottan pörgette fel magának a vékony anyagot, mielőtt a tenyerébe köpött volna, hogy valamicskét benedvesítve azt saját szerszámára markolva Louis fájdalomtól torz arcára tekintettel csak lassan és óvatosan hatoljon bele.
Meglepően tapintatos volt, meglepően kedves. Nem akart neki rosszat. Míg az érzést szokta a göndörke homlokára simította a kezét, haját kisöpörte belőle, ajkára újra lágy csókot hintett, miközben gyengéden mozogni kezdett testében, közel sem gyorsan és tövig ki-be húzva. Csak hogy pont jó legyen mindkettejüknek.
Az idősebb hangjából lassan kezdett eltűnni mindenféle fájdalom, ám testéből is, annak helyét a kéj, a gyors gyönyör felé vezető út vette át. Ajkait kisebb-nagyobb, de mindenképpen élvezetes nyögések hagyták el, ezekkel néha morgást kiváltva a partneréből. Nyakát csókolgatta, gyakran fülébe nyalt, ajkait vette birtokba, miközben farkát fejni kezdte annak ütemében, ahogyan belé hatolt.
Az orgazmus viszonylag hamar elérte őt, háta ívbe feszült, reszelős, hangos és sikoltás szerű nyögés hagyta el ajkait, egy-két lökést követően pedig már a göndör sem bírta tovább. Ugyan Louis testére rogyott, mégsem nehezedett rá teljes súlyával. Kihúzódott belőle, majd a szekrényhez lépkedett, két tiszta alsót vett elő és két pólót, mindkettő közül az egyiket átnyújtotta neki.
“Ha szeretnéd a szobából csatlakozik ott egy fürdőszoba, menj el és tusolj le. Én majd használom azt, ami a folyosón van.” Mutatott el az említett szoba irányába, mire az idősebb bólintott. Szinte hihetetlennek tartotta, hogy nem csak a szexben kapott ilyen ‘luxust’, még ruhákat, egyedüli tusolási lehetőséget is kapott tőle. Azonnal kihasználva tette meg, s végig a fiún gondolkozott. Miért? Miért miért miért? Hangoztak el a kérdések újra és újra a fejében, de a válasz már nem akart megérkezni rá.
Mikor végzett lassú léptekkel ment vissza, már felöltözve, meglepően jó illattal bőrén és haján a hálóba, de megvárta, míg a tulajdonos is vissza ér mielőtt bármit is csinálni mert volna.
“Feküdj le nyugodtan az ágyba. Ha szeretnéd átmegyek a vendég---”
“Nem, maradj csak. Elvégre a te házadról van szó.” Vágott a szavába, miközben bemászott az ágyba, a göndörhöz hasonlóan. Egy-egy jó éjszakát után viszonylag gyorsan elnyomta őket az álom.
*********************
Louis reggel korán ébredt. Mindig is keveset aludt, tulajdonképpen most kipihentnek érezte magát. Harry mellette feküdt, még mindig az igazak álmát aludta. Nem volt szíve felkelni mellőle. A tegnap estén gondolkozott, azon, hogy megismerték egymást, hogy lefeküdtek, s azon, hogy valószínű, hogy ez is egy éjszakáig tartott, hiába kedvelte meg a fiút. Talán nem is fog emlékezni az előző esti kalandjára. Próbált mélyeket lélegezni, elrejteni könnyeit, de nem volt ekkora szerencséje. Szipogni kezdett, keservesen sírni, mivel felébresztette a ház tulajdonosát is.
“Lou?” Kérdezte még félálomban, ám erre az idősebb teljesen megszeppent. De igen, emlékszik rá, ráadásul becenéven hívta.
“Én… Már itt sem…” Hebegte, éppen gyorsan fel akart kelni az ágyból, mikor is az erős kéz elkapta. Nem akarta nagyon megszorítani, éppen csak annyira, hogy ott maradjon.
“Nem, maradj még egy kicsit.” Ölelte magához szorosan a fiatalabb fiú. “Beszélni akarok veled valamiről.”
“M...iről?” Kérdezte félénken, előre felkészült a legrosszabb eshetőségekre.
“El tudod nekem mondani, hogy miért vagy ebben a munkában? Te élvezed, hogy minden éjszaka más férfival fekszel le? Gondolom.”
Őszintén válaszoljon? Hazudjon? Nincs miért hazudnia.
“Nem. Utálom, hogy ezt csinálom. A családtagjaim meghaltak, nekem pedig nem volt más választásom. A főnököm biztosít egy koszos kis panelt a belvárosban és ételt, meg azt a pénzt, amit hozzám vágnak a színpadon, amiért csinálom.” Vallott be mindent őszintén, a göndör pedig hümmögött és egy ‘rendben’ hagyta el az ajkait. Végül egy kevés szünet telepedett a szobára, mielőtt újra megszólalt.
“Louis, maradj itt.”
Elsőnek reagálni sem tudott, nem fogta fel, hogy mit mondtak neki.
“Tessék?”
“Az apám gazdag. Nézz rám, itt ez a rohadt nagy ház, csak magamnak. Felmondasz, nem kell egy retkes helyen élned teljesen egyedül.”
“De ezt… Miért…?” Hebegte nagy pislogások közepette az idősebb.
“Nem akarom, hogy még egyszer is hozzád érjenek. Azok a mocskos szatírok többet nem teszik rád egy ujjukat sem. Nekem szükségem van rád.”
Louis szíve hatalmasat dobbant. Nem érintik meg újra más kezek. Szüksége van rá. Ezek a legszebb szavak voltak, miket nagyon régóta elsőnek hallott. Szemeit újra könnyek lepték el, szipogni kezdett.
“Mi a baj? Nem szeretnéd? Természetesen nem kötelező---”
“Nem. Én… Nagyon boldog vagyok. Köszönöm szépen a csodálatos ajánlatot.”
“Szeretlek, Louis. Mióta megláttalak azon a színpadon. Tudom, most hülyének tartasz, mert elhamarkodom és---”
“Szeretlek, Harry.” Szakította félbe ismét, ki tudja már hanyadjára Louis. S akkor, egy újabb csókkal pecsételték meg Louis Tomlinson legújabb munkaügyi szerződését.
